A magányos hóember

Jön a Mikulás!

A suszter manói

Az aranytulipán

A gyermekláncfű

Tél végén a gyökerek közt

/////////////////////////////////////////

 

A MAGÁNYOS HÓEMBER

Eltelt december, s vele együtt a karácsonyi ünnepek mozgalmas időszaka is elcsendesedett. Az erdő fehér pihepaplanba takaródzott, és egész nap alig mozdult valami. A tisztásról azonban egyre-másra sóhajtozás hangjait vitte szét a téli szél.
-Olyan remek az idő, csak ne lennék mindig egyedül! - panaszkodott a hóember.

-Csirip! Hogy vagy? - röppent egy kis veréb a hóember tökfödőjéül szolgáló fazékra.
-Irgum és búrgurum! Mit gondolsz, hogy csak úgy a kalapomra állsz? Hogy fogok kinézni, ha félrebillented? - támadt rá morcosan a hóember.

Szegény apró madárka még mentegetőzni is elfelejtett, úgy megijedt. Gyorsan felröppent a legmagasabb fenyő csúcsára, s onnan pislogott vissza.
-Hiába, ez a hóemberek sorsa - kezdte megint a hóember -, magányosan éljük az életünket.

-Szervusz, hóember! - köszöntötte ekkor rókamama. - Mondd, kölcsön vehetném pár percre a seprűdet? Szeretném elsöpörni a vackom elől a havat, hogy a fiaim kijöhessenek játszani.
-Hogy gondolsz ilyet? - fortyant mérgesen a hóember. - Hogy néz ki egy hóember a seprűje nélkül? Mindenki kinevetne, a világ csúfja lennék!

Szegény rókamama nagyon megszeppent a rádörrenő hangtól, hátracsapott füllel oldalgott minél messzebb a hóembertől.
-Ó, hogy szeretném, ha nekem is lennének barátaim, akikkel lehetne beszélgetni! - hangzott a hóember újabb sóhaja. De a hangját elnyomta néhány nyuszigyerek kacagása, akik futva közeledtek a tisztás felé, gyorsan hógolyókat készítettek, és vidám csatába fogtak.


-Azonnal hagyjátok abba! Még a végén kiveritek az orromat a helyéből! Micsoda csúfság lenne, ha a gyönyörű piros orrom nélkül kellene mutatkoznom! - ripakodott hangosan a kis nyuszikra a hóember.

-De ezt már nem hallgathatom tovább! - reccsent az öreg fenyő hangja. - Egyfolytában azon sopánkodsz, hogy magányos vagy, közben meg mindenkit elüldözöl magadtól! Nem tudtad, hogy aki barátokat szeretne, annak magának is barátságosnak, kedvesnek kell lennie? Még hogy a kis veréb elferdítené a kalapod? Ugyan már, hiszen olyan aprócska, hogy meg sem tudná mozdítani. Bezzeg ha a rókagyerekek kijöhetnének, ha nem lettél volna olyan irigy, és kölcsönadod a seprűdet, bizonyára szívesen játszanának veled. A kis nyuszik meg nagyon vigyáztak volna az orrodra, ha szépen megkéred őket, és lehet, hogy még szívesen beszélgetnének is veled - sorolta egy szuszra a bölcs fenyő.

A hóember csak hallgatott, és nagyon elszégyellte magát. Oda fordult az egyik kis nyuszihoz, és megkérdezte:
-Elvinnéd a seprűmet rókamamának, hogy elseperhesse a vacka elől a havat?

A kis nyuszi szívesen segített. Hamarosan ott játszottak valamennyien együtt a tisztáson a hóemberrel. Mielőtt hazaindultak, készítettek maguk helyett egy kis rókát és egy kis nyuszit hóból, hogy a hóember többet ne legyen magányos.

-Köszönöm szépen! - hálálkodott a hóember. - Kedves barátaim, nagyon örülnék, ha holnap is eljönnétek hozzám!

            

Barócz Ilona: Jön a Mikulás!

Azon a télen korán leesett a hó. A Nyuszi elgondolkozva ballagott az erdőszélen, a kopasz bokrok mentén, és éppen arra gondolt, hogy egy csöppet sem szereti a havat. A hó alól olyan nehéz kikaparni az ennivalót, elbújni is alig-alig lehet, márpedig egy Nyuszi életében gyakran előfordul, hogy rejtőzködnie kell.

A hó világos volt, a Nyuszi gondolatai meg sötétek. Egyszer csak zajt hallott, megállt, hegyezte a két tapsi fülét. Mi ez a zaj? Valami pattog... Beleszimatolt a levegőbe: füstöt érzett. Egy kicsit félt a Nyuszi, de kíváncsisága legyőzte a félelmet, s indult arrafelé, ahonnan a zajt hallotta. Egy vén tölgyfa alá ért. A tölgyfa alatt Barna Mackó szorgoskodott, tüzet rakott éppen, pattogtak a tűzre rakott száraz gallyak, vékony kis füstcsík szállt a magasba.

– Jó napot, Barna Mackó! - köszönt a Nyuszi. – Látom, tüzet raksz. Minek az a tűz?

– Jó napot, Nyuszi! Hogy minek a tűz? Ma este jön a Mikulás, remélem, ajándékot is hoz majd. Lehet, hogy fázni fog a lába, gondoltam, hadd melegítse meg a tűznél... És ha már ég a tűz, főzök neki egy kis levest. Mondd csak, nem adnál a Mikulás-levesbe egy-két káposztalevélkét?

– Szíves örömest – mondta a Nyuszi –, hazaszaladok érte!

Ugrott a Nyuszi, futott a káposztalevélért. Mire visszatért a tölgyfa alá, fényesen égett a tűz, és Barna Mackó mellett Mókus ugrándozott.

 

– Én makkocskát hoztam a Mikulás-levesbe! – kiáltotta, mikor meglátta Nyuszit. – Nagyon finom lesz ez a leves!

– Magam is úgy gondolom - mondta a Nyuszi, és beledobta a káposztaleveleket a csuporba, melyet Barna Mackó a tűz fölé akasztott.

– Szóljunk az Őzikének is! Mókus, ugrándozz el Őzikéért!

Mókus fürgén pattant, ugrott egyik ágról a másikra, és hamarosan visszatért Őzikével.

 

– Illatos füvecskét hoztam a Mikulás-levesbe! – mondta Őzike. – A Kisróka még nincs itt?

– A Kisróka semmit sem tud hozni a Mikulás-leveshez – morgott Nyuszi. – Ne is hívjuk ide!

– De bizony idehívjuk! – mordult föl Barna Mackó. – Idehívunk mindenkit az erdőből is, a mezőről is, akár tud hozni valamit a Mikulás-levesbe, akár nem! Meghívjuk Kisrókát, Mezei Egeret, Kisfarkast, Kismadarat; bízd csak rám, Nyuszi, tudom én, hogy a Mikulás még a meleg levesnél is jobban szereti, ha együtt várunk rá itt a tűz körül!

Nyuszi megbillentette a bal fülét:

– Ahogy akarod, Barna Mackó! Te raktad a tüzet, te kavarod a levest, te hívd meg a vendégeket is.

Az erdei apróságok hamarosan mind megérkeztek: Egérke búzát hozott a Mikulás-levesbe, Kismadár fenyőmagot, Kisróka és Kisfarkas meg sok-sok száraz gallyat gyűjtött, hogy minél fényesebben égjen a tűz.

 

És a fényes tűz körül ülve akkor este együtt várták a Mikulást.

 

wwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwww

 

 

A suszter manói

 

Volt egyszer egy suszter, értette a mesterségét, szorgalmasan dolgozott. Hogy, hogy nem, a végén mégis úgy tönkrement, hogy nem maradt egyebe, mint egyetlen pár cipőre való bőre. Abból este kiszabta a cipőt, hogy majd másnap elkészíti; tiszta volt a lelkiismerete, nem sokat emésztette magát a jövendőn, gondolta, majd lesz valahogy, tisztességes ember csak nem pusztul éhen; lefeküdt, és békességgel elaludt.

Másnap jó korán fölkelt, és neki akart ülni a munkájának; hát ott áll: készen az asztalán a pár cipő. A suszter ámult-bámult, nem tudta, mit szóljon a dologhoz. Kezébe vette a cipőt, alaposan végignézte, minden varrást, minden szögelést apróra megszemlélt; nem volt azon semmi hiba, nincs mestermunka, amelyik különb lehetett volna.

Hamarosan vevő is jött. Nagyon megtetszett neki a cipő. Fölpróbálta: éppen ráillett a lábára.

– Mintha csak nekem készítették volna! – mondta örvendezve, és mert úgy találta, a suszter keveset kér érte, valamivel többet adott az áránál. Pontosan annyit, hogy éppen két párra való bőr tellett ki belőle. A suszter este ezeket is szépen kiszabta.

”A többi munkát majd megcsinálom holnap reggel – gondolta –, ráérek a dolgomtól.”

De mire másnap fölkelt, készen állt két pár cipő, neki a kisujját sem kellett megmozdítania. Vevő is akadt mind a kettőre, jól megfizettek értük, s a suszter, a pénzen most már négy párra való bőrt vásárolhatott.

 

Harmadnap reggel azt a négy pár cipőt is készen találta. S így ment ez tovább napról napra, hétről hétre. Amit este kiszabott, az reggelre elkészült. A cipész hamarosan tisztes jövedelemre tett szert, és megint jómódú ember lett belőle.

Karácsony táján egy este szokása szerint ismét kiszabta a másnapi cipőkhöz a bőrt, aztán, mielőtt lefeküdtek, azt mondta a feleségének:

– Hallod-e, lelkem, mi lenne, ha ma éjszaka fönnmaradnánk, és meglesnénk, ki az, aki ilyen szorgalmasan segít nekünk a műhelyünkben?

Az asszony ráállt a dologra, hiszen maga is sokat töprengett már rajta csak, hát nem mert előhozakodni vele az urának. Mécsest gyújtott, és föltette a szekrény tetejére, aztán elbújtak a sarokban. Onnét figyelték, hogy lesz, mi lesz.

 

 

Mikor a toronyban éjfélt ütött az óra, egyszer csak valami kaparászást, topogást, izgés-mozgást hallottak; az ajtó egyarasznyira kinyílt, és két kedves kis manó surrant a szobába. Se szó, se beszéd, odaültek a suszter asztalkájához, fogták a kiszabott bőröket, és munkához láttak. Olyan fürgén, olyan ügyesen dolgoztak, parányi kis ujjukkal olyan szaporán varrtak, tűztek, hogy a suszter azt sem tudta, hová legyen ámulatában.

A manók addig egy szempillantásra sem hagyták abba a munkát, míg a cipők el nem készültek, és fényesre pucolva ott nem sorakoztak az asztalka mellett. Akkor egyet füttyentettek, s illa berek! – eltűntek.

Másnap reggel azt mondta a suszterné asszony:

– Meg kell hálálnunk ezeknek a manóknak, hogy jómódba juttattak minket. Pucéron szaladgálnak az istenadták, még jó, hogy meg nem fagynak! Tudod, mit? Varrok nekik ingecskét, kabátkát, mellényt, nadrágot, kötök nekik harisnyát is, te meg csinálj mindegyiknek egy pár szép kis cipőt.

Egész nap ezen dolgoztak; az asszony kezében szaporán járt a kötőtű, csattogott az olló, készültek a kis ruhák, az ember meg a székén kuporgott, és kalapált, szögelt, forgatta a kaptafát, míg a kis cipőket meg nem csinálta. Este aztán a kiszabott bőr helyett az ajándékokat rakták oda az asztalra; szépen elrendeztek mindent, elbújtak a sarokban, és kíváncsian lesték, mit szólnak majd a manók.

Azok szokás szerint pontban éjfélkor meg is jelentek, és tüstént dologhoz akartak látni. Hanem ahogy az asztalra esett a pillantásuk, lecsapták a szerszámaikat és azt sem tudták, mihez kapjanak, mit simogassanak, minek örvendezzenek. Egykettőre bebújtak a kis ruhákba, felhúzták a kis cipőt, füttyentgettek, rikkantgattak, egyszerre csak cincogva nótázni kezdtek.

-Ugye, milyen csinos fiúk vagyunk?

-Többet bizony nem is suszterkodunk!– énekelték; körültáncolták az asztalt, szökdécseltek, ugrándoztak, végül aztán kiperdültek a szobából.

Nem is jöttek vissza soha többet.

A suszternak pedig élete végéig jól ment a sora mindig volt munkája, és minden sikerült neki, amihez csak hozzákezdett.

 

Jakob Grimm - Wilhelm Grimm

 

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx

 

Benedek Elek: Az aranytulipán

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt egyszer egy király, annak egy fia. Mikor ez a királyfi nagy legénnyé serdült, azt mondta az apjának:

- Édesapám, én elmegyek, s addig vissza nem térek, míg a világon a legszebb leányt meg nem találom; az lesz az én feleségem.

- Jól van, fiam - mondotta a király -, csak eredj isten hírével, szerencse kísérjen utadban.

Elindult a királyfi, ment, mendegélt hegyeken, völgyeken átal, egyszer csak beért egy rengeteg erdőbe, s rengeteg erdő között amint mendegélne, látja, hogy egy ökörnyomban kínlódik, vergődik egy kicsi halacska.

 

Megszólal a halacska, mondja a királyfinak:

- Szabadíts meg innét, te jó legény, vígy a folyóba, mert itt meghalok.

A királyfi kivette a halacskát az ökörnyomból, s vitte, míg egy folyóhoz nem ért. Ott azt mondta a halacska:

- Végy le egy pikkelyt rólam, tedd el, s ha valahol valami bajod lészen, ezt a pikkelyt csak vesd a folyóvízbe, én mindjárt ott leszek, és segítek rajtad.

A királyfi levesz egy pikkelyt a halacskáról, azzal a halacskát beledobja a vízbe, s továbbmegy.

Amint menne, mendegélne, látja, hogy egy fekete holló egy fának ága-boga közé szorult, vergődik a szárnyával, rángatja a lábát, de nem tud kiszabadulni. Leszólott a királyfinak nagy búsan:

- Szabadíts meg, te jó legény, bizony nem bánod meg.

Felmászik a királyfi a fára, kiszabadítja a hollót, az meg a csőrével kihúz a szárnyából egy tollat, odaadja a királyfinak, s mondja neki:

- Jótétel helyébe jót várj, te legény. Ha nagy bajba kerülsz, csak rázintsd meg ezt a tollat, én mindjárt ott leszek.

Elbúcsúzik a királyfi a hollótól, továbbmegy, mendegél.

Egyszerre csak látja, hogy egy ősz öregember ott áll a forrás mellett, szeretne lehajolni, hogy igyék, de nem tudott lehajolni.

Megszólítja a királyfit:

- Te jó legény, segíts rajtam, majd elepedek a szomjúságtól, s nem tudok lehajolni.

A királyfi lekapta a sisakját, telemerítette vízzel, megitatta az öregembert.

- No, te legény - mondotta az öregember -, nagy jót tettél velem. Nesze, adok neked két hajszálat, s ha valahol bajba kerülsz, csak ereszd szélnek. Majd rám talál ez a két hajszál, s én a világ végéről is eljövök, hogy segítsek rajtad.

A királyfi eltette a két hajszálat, elbúcsúzott az öregembertől. Aztán továbbment, nemsokára kiért az erdőből, s túl az erdőn elért egy nagy városba.

ASzeme-szája elállott a csodálkozástól: gyászfeketébe volt vonva az egész város.

Találkozik az utcán egy kicsi emberkével, akinek földig ért a szakálla, kérdi tőle:

- Ugyan bizony, bácsikám, kit s mit gyászol ez a város, hogy így gyászfeketébe borult?

- Hej, öcsém - mondja a kicsi ember -, nagy oka van annak. Van a királynak egy leánya, akihez hasonlatos szép nincs kerek e világon. S ez a lány a fejébe vette, hogy csak ahhoz megy feleségül, aki úgy el tud bújni előle, hogy ő meg ne találja. Háromszor lehet próbát tenni. Ha kétszer megtalálja, az még nem baj, de ha harmadszor is megtalálja, karóba kerül annak a feje, aki szerencsét próbál. Eddig kilencvenkilencen próbáltak szerencsét, karóba is került a feje mind a kilencvenkilencnek. Próbálj te is, öcsém, hadd legyen a te fejed a századik.

Mondja a királyfi:

- Már vagy lesz századik, vagy nem lesz, ha csakugyan olyan szép az a leány, szerencsét próbálok.

Éppen abban a pillanatban jött arra hatlovas hintón egy szépséges szép leány, amilyet még a királyfi sohasem látott. De olyan szép volt, hogy a szeme is káprázott, amikor ránézett.

Kérdi a királyfi a törpe embert:

- Ki ez a leány, bácsikám?

- Ez a királykisasszony - mondotta a törpe ember.

Hiszen több sem kellett a királyfinak, ment egyenest a király palotájába, a király színe elé.

Mondotta a királynak:

- Felséges királyom, hallottam, hogy kilencvenkilenc legény próbált szerencsét. Egy életem, egy halálom, a szerencsét én is megpróbálom.

- No, fiam - mondotta a király -, szívemből sajnállak, mert jóképű, derék szál legénynek látszol. De hiába, a leányomnak kedvében kell járnom. Nincs több gyermekem. Hát csak próbálj szerencsét, bújj el, ha tudsz, de úgy, hogy meg ne találjon.

Eközben hazajött a királykisasszony, és bejött a szobába, s mondta a királyfinak:

- Jobb lesz, ha nem is próbálsz szerencsét, királyfi, eredj haza, mert a te fejed is odakerül, ahova a többié.

- Nem bánom én - mondta a királyfi -, hadd kerüljön. Nálad nélkül úgyis pipadohányt sem ér az életem.

Azzal kiment a királyfi nagy búsan, s végigsétált a városon, aztán ki a mezőre, mezőről az erdőbe, egész úton azon tűnődött, hová tudjon elbújni, hogy a királykisasszony meg ne találja. Egyszerre csak eszébe jutott a halacska, hátha az tudna rajta segíteni. Megy a folyó partjára, ott előveszi a pikkelyt, s hát csakugyan jön a halacska, s kérdi:

- Mi bajod, királyfi?

Mondja a királyfi, hogy mi baja van.

- Ó, azért egyet se búsulj - mondotta a halacska -, mindjárt ideszólítom a legnagyobb halat, azzal elnyeletlek, ott ugyan meg nem talál a királykisasszony, míg a világ s még két nap.

Csak térült-fordult a halacska, s mindjárt jött utána egy rettentő nagy hal, kitátotta a száját, s abba beléugrott a királyfi. Szépen leballagott a halnak a hasába, s ott úgy sétált fel s alá, akár egy palotában.

Eközben elindult a királykisasszony, utána az udvarbeliek. Kereste a királykisasszony mindenfelé a királyfit, s mikor egy fél napig járt-kelt volna mindenfelé, egyszerre csak a folyóvíz partjára ért, s megparancsolta, hogy fogják ki a vízből a legnagyobb halat, mert annak a hasában van a királyfi. Egyszeribe odarendelik az udvari halászokat, kifogják a nagy halat, felhasítják a hasát, s hát csakugyan kifordul belőle a királyfi.

Na, az első próbával szerencsétlen volt a királyfi, próbált másodszor is. Továbbment nagy búsan, s amint mendegélne az erdőben, eszébe jut a holló, megrázintja a tollát, s hát repül is az egyszeribe, s kérdezi:

- Mi baj, édes gazdám?

Mondja a királyfi, hogy mi nagy baja van. A holló erre elkezdett károgni, s ím, egyszeribe repültek a hollók mindenfelől, fekete lett tőlük az erdő, s kérdezték mind egyszerre:

- Mi baj, mi baj?

- Tudtok-e valami jó búvóhelyet? - kérdezte a királyfi hollója.

- Hogyne tudnánk, hogyne tudnánk - károgott a többi holló.

Azzal felszállott valamennyi, repültek az erdőn keresztül. A királyfi mindenütt utánuk, s felvezették egy olyan magas hegyre, hogy a teteje az eget verte.

Annak a hegynek a tetején volt egy mély gödör, abba beléállították a királyfit. De hiába állították, a királykisasszony ott is megtalálta.

 

 

Búsult a szegény királyfi, majd felvetette a búbánat. Na, bizonyosan karóba kerül az ő feje is! De gondolta magában, egy élete, egy halála, már csak harmadszor is szerencsét próbál. Elővette azt a két hajszálat, amit az öregember adott, s szélnek eresztette. Hát alighogy eleresztette a hajszálat, jön az öregember, s kérdi:

- Mi bajod van, édes fiam?

- Jaj, ne is kérdezze, bátyámuram, el kellene bújnom olyan helyre, ahol senki meg nem talál, máskülönben karóba kerül a fejem.

- Hiszen ha csak ez a baj, azon én könnyen segíthetek. Ki elől akarsz elbújni?

- A királykisasszony elől, bátyámuram.

- Nohát majd én megmutatom - mondotta az öregember -, hogy a szeme elé viszlek, s mégsem lát téged. - Azzal megfogta a királyfi nyakát, csavarintott rajta, s abban a pillanatban aranytulipán lett a királyfiból. Aztán felfűzte a tulipánt a kalapjára, s bement a király városába.

Éppen jött vele szemben a királykisasszony, akkor indult volt el, hogy megkeresse a királyfit, meglátja a ragyogó fényes tulipánt, s mondja az öregembernek szépen, nyájasan:

- Jaj de szép tulipán! Adja nekem.

- Nem adom én! - mondotta az öregember.

- Annyi aranyat adok érte, hogy úrrá lesz maga is s minden nemzetsége.

- Dehogy adom - mondotta az öregember -, a világ minden sűrű kincséért sem adom.

Hiába kérte a királykisasszony, az öregember nem adta oda a tulipánt. Mit volt, mit nem tenni, továbbment nagy búsan a királykisasszony, s kereste a királyfit. De azt ugyan nem találta meg. Kereste másodnap, kereste harmadnap, akkor sem találta meg. Harmadnap letelt a keresés ideje, s akkor a király kihirdette, hogy előállhat a királyfi bátran, most már övé a királykisasszony.

Meghallotta ezt az öregember, egyet csavarintott a tulipánon, királyfi lett ismét. Azzal a királyfi felment a palotába. Mindjárt nagy lakodalmat csaptak, lakodalom után felkerekedtek, a királyfi hazájába mentek.

 

Ott volt csak igazi hejehuja, dínomdánom.

Még tán ma is táncolnak, ha meg nem haltak.

 

¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤

 

A gyermekláncfű

     Nem és nem akart tavasz lenni. Az Északi Szél egyre-másra hívta az erdőbe a barátait: a Fagyot, a Havat, a Deret. Ezek meg jól érezték magukat, és eszük ágában se volt visszamenni a rénszarvasok földjére.
Azok a virágok, akik a hó ahol mégis kimerészkedtek a napvilágra, egymás után fagyottan hullatták le szirmaikat.
Az egész erdő várta a Napot. Bárcsak jönne, és aranyos sugaraival fölmelegítené a földet, előcsalogatná a leveleket, megsimogatná a madarak tollát, az őzek, nyulak szőrét!

De a Nap vastag felhőpaplan mögé bújt.

Aztán egyszer mégis csak megsokallotta a telet: előbújt a felhőpaplan mögül, és fénye elől a Fagy, a Dér reszketve menekült vissza a hazájába. A nagy munkában a Nap elfáradt, lepihent. Akkor bújt elő odújából az Északi Szél és elkezdett duhajkodni az erdőben: megtépázta a bokrokat, letörte a száraz ágakat, sivított, táncolt, fütyült. Az erdő fázósan reszketett.

Ám ekkor egy kis növény elhatározta:
- Majd én idevarázslom a Napot!
Kis zöld leveleket küldött a föld színére, melyek olyan fodrosak voltak, mintha kis zöld lángnyelvek lettek volna. Nem növesztette őket magasra, hanem leterítette körben a földre, hogy megvédje a Széltől. Máris úgy nézett ki, mint egy zölden lángoló Nap, de ezzel még nem volt megelégedve. Növesztett középen egy hosszú zöld szárat, s annak a végén egy kis zöld gömb ült.

S egyik reggel, amikor a Szél még aludt, a kis zöld gömb kinyílt, és egy apró sárga napocska nevetett a világra ezer meg ezer sugarával.  És mellette egy második, egy harmadik, egy negyedik!
A Szél még mindig aludt, a Nap pedig elbújt a felhők mögül. Csodálkozva látta, hogy mennyi kis képmása virít a földön, és melegen mosolygott a sok sárga virágra.
A virág pedig – miután már elég hosszú ideig volt a Nap – nagy fehér gömböt növesztett magából: igazi kis teliholdat. Azt ringatta hosszú zöld szárán egész nap.

Ekkor ébred meg az Északi Szél.

- Na, majd adok én nektek virágot, napot, holdat! - sziszegett, és megtépázta a fehér gömböket. Csodák csodája: a gömbök apró fehér kis csillagokká váltak, és minden csillag kacagva utazott a széllel. Ahol pedig egy ilyen csillag leesett a földre, ott nemsokára egy újabb sárga virág nőtt ki.

A Szél is megszelídült, a Nap pedig reggeltől estig vidáman sütött a kis sárga napformájú virágokra.

Pitypang, pitypang, ringatózol,
Zöld mezőn a széllel játszol,
Reggel ránevetsz a Napra,
Éjjel meg a csillagokra.

Sárga napból hold és csillag:
Pitypangpelyhek messze szállnak,
Szelek szárnyán elutaznak,
Puha földben jól elbújnak.

 

 

Szentkúti Márta: Tél végén a gyökerek közt

Egyszer volt, hol nem volt ...

Vastag hótakaró fedte a tisztást. Ráült a faágakra, eltakarta a bokrokat, hómezővé változtatta a rétet. Fehérség és fehérség mindenütt, amerre csak a szem ellátott. Ámbár télen senki nem járt ezen a tisztáson: annyira mélyen bent volt az erdő közepén, hogy az emberek nemigen találtak rá. Varjúcsapat repült át károgva a tisztás fölött. Nem volt kedvük leszállni, mert miért is szálltak volna? Nem láttak a tisztáson semmi ennivalót, hát inkább továbbrepültek.

Bezzeg nagy élet volt a hótakaró alatt! A föld felszíne persze fagyos volt; mélyen, a gyökerek között azonban a kellemes melegben vidáman szaladgáltak az egérkék. Nagy raktáraik voltak mindenféle ennivalóból: magokból, termésekből, így aztán nem éheztek télen sem. És természetesen ott jöttek-mentek a törpék is. Persze vigyázniuk kellett a jövés-menéssel, nehogy megzavarják az alvókat. Pitty és Potty szerencsére pontosan tudta, hogy hol készítettek téli vackot maguknak a sünök, merre van a borzok szállása, hol húzták meg magukat a mormoták. Nagyon vigyáztak, hogy föl ne ébresszék őket.

A manócskák éppen ebédhez készülődtek a tölgyfagyökér-házikóban, amikor egyszer csak kintről lépteket hallottak. Potty kezében megállt a fakanál, Pitty majdnem leejtette a kezéből a terítéket. Ugyan ki járkálhat errefelé, ahol még a madár se jár?

– Ember! – mondta csodálkozva Pitty, miután óvatosan letette az asztalra a tányérokat.

– Nem is egy! – tódította Potty, és kevert egyet az ebéden.

– Bújjunk el! – így Pitty.

– Már elbújtunk. Csak nem gondolod, hogy benéznek a gyökerek alá? – nézett a testvérére kerekre nyílt szemekkel Potty.

Leemelte a tűzről a fazekat, kimerte a forró levest mindkettőjük tányérjába. Mielőtt hozzáfogtak volna, egy pillanatig komoly tekintettel, csöndben maguk elé néztek. A tavaszi esőkre és nyári Napra gondoltak, aki megérlelte azt a sok finom zöldséget, amiből az ebédet készítették. Aztán belemerítették a kanalukat az aranyló, gőzölgő levesbe, de nagyon csöndben, nehogy a tányér széléhez koccanjon. Nem akarták, hogy egy hang is kiszűrődjön a gyökerek alatt megbúvó házikóból. Kint beszélgetni kezdtek az emberek. Egy felnőtt és két gyerek hangját hallották a törpék.

– Nézzétek csak meg a nyomokat a hóban! – mutatta a felnőtt. – Itt rengeteg madár járhatott, hogy ennivalót keressen magának. De hát hogy is találhattak volna, amikor mindent betakart a hó?

– Tényleg, hogy is találhattak volna? – morgott Potty a bajuszába. – Hát talán azért vagyunk ébren télen-nyáron, hogy hagyjunk éhen pusztulni akárki teremtett lényt az erdőben?

– Persze, az lehet, hogy az erdei manócskák szívesen törődnének azokkal az állatokkal, akik nem húzódnak télen a föld alá – folytatta a felnőtt, mintha megérezte volna, hogy Potty egy kicsit megbántódott –, de hát ők olyan kicsik! Hát még egy jól megtermett feketerigóhoz képest! Ugyan hogy is tudnának kirakni a fákra madáretetőket?

– Hallod ezt, Potty? – nevetett Pitty. – Méghogy madáretetőket! Abban semmi érdekes nincs! De odacsenni az útra egy szép nagy, papírhéjú diót!

– Vagy elpottyantani egy óriásira hízott makkot! – bólogatott lelkesen Potty.

– Elszórni a hó tetején egy toboznyi fenyőmagot! – kiabált közbe izgatottan Pitty.

– És aztán elbújni az ágak között a sűrűben, és nézni, ahogy a rigó megtalálja – sóhajtott csillogó szemmel Potty.

– Hallgatni a verebek csiripelését, ahogy hívogatják egymást! Aztán mégis folyton összeverekszenek – kuncogott Pitty. Egészen elfeledkezett arról, hogy az előbb milyen csöndben láttak neki még a kanalazásnak is, nehogy egy hang is kihallatsszon az odúból.

– Halljátok? Valami neszezik ott a gyökerek között! – kiáltott az egyik gyerek, aki a tölgyfa előtt állt. – Kotorjuk el a havat, és nézzük meg, hogy mi az! – ugrált kipirosodott arccal, és már hajolt is le, hogy egy nagy marék havat odébbsöpörjön.

– De csak sose kotorjuk! – állította meg a felnőtt.

Pitty és Potty, akik eddigre már egymást átkarolva reszkettek az odú legmélyén, megkönnyebbülten fölsóhajtott.

– Lehet, hogy éppen a másik oldalára fordult egy sündisznó – folytatta. – Te talán szereted, ha megzavarnak alvás közben? Vagy ha fölhúzzák a redőnyt, amikor a legmélyebben alszol? Vagy ha lerántják rólad a takarót, amikor a legszebbet álmodod?

– Juj, nem, dehogyis! – borzongott meg a fiúcska, aki az előbb olyan buzgón akart havat kotorni.

– No, hát a téli álmot alvó állatok se szeretik – mondta a felnőtt. – Inkább segítsetek adogatni az ennivalót az etetőkbe.

– Napraforgómag jó lesz?

– Jó bizony. De adhattok diót, tökmagot és fenyőmagot is bőven.

– Tessék, itt egy kis darab szalonna – nyújtotta a kezét a fiúcska, de a felnőtt csak nevetett:

– Tedd el későbbre. Ide a pintyeket, tengelicéket, búbos pacsirtákat várjuk. De almagerezdet adhatsz, azt szeretni fogják.

– Mit válogatnak ezek? – kérdezte sértődött hangon a fiúcska.

– Nem válogatnak. De majd nézd meg a csőrüket, ha idejönnek.

Pitty a hasát fogta a nevetéstől.

– Hallod ezt, Potty? Méghogy mit válogatnak! Hát ez a gyerek még azt se tudja, hogy melyik madarat mivel kell megetetni! Amelyiknek nem hegyes a csőre, az nem tud szalonnát enni!

– Hát az nem – mosolygott Potty. – De a gyerekek ezt nem tudhatják csak úgy maguktól. Azért tanítja őket egy felnőtt, akit régen, amikor még ő is gyerek volt, egy másik felnőtt tanított.

Pitty azonban nem tudta abbahagyni a nevetést. Nahát ilyet! Hogy az emberek nem tudnak mindent maguktól! Milyen vicces! Jókedvében elkezdett futkározni a föld alatti törpejáratokban. Bizony elfeledkezett arról, hogy itt is, ott is alszik valaki a föld alatti járatokban. És nem csak a sünök, mormoták, tücskök, bogarak; ott alszanak a vastag hótakaró alatt a hóvirág-, téltemető-, ibolya-, és nárciszhagymákban a virággyermekek. Ahogy Pitty hahotázva szaladgált föl-alá, teljes erővel nekiütődött az egyik ilyen hagymának. Pitty hátra se fordult, szaladt tovább, még bukfencezett is egyet-egyet féktelen jókedvében; a virághagymában azonban ébredezni kezdett az ott kuporgó manócska. Jobb oldalára fordult; bal oldalára fordult; megpróbált kinyújtózni, de fázott: mégis inkább összehúzódzkodott. Ásított egy hatalmasat.

– De jó lenne még tovább aludni! – gondolta magában. – Vajon mitől ébredtem föl?

Hallgatózott egy kicsit, de csönd volt, csak valami gyors, távolodó dobogást lehetett hallani.

– Az ürgék szoktak így rohanni – gondolta a manócska. – Lehet, hogy már tavasz van? Pedig fázom. Talán csak elgémberedtem ebben a hosszú alvásban. Na, mindegy, munkára!

A manócska munkához látott, és a virághagymából nemsokára egy apró, zöld kis levéllándzsa kezdett fölfelé nyújtózkodni. Ugyan csodálkozott, hogy közel-távol ő az egyetlen, aki ébren van. Hanem, ha már egyszer elkezdett nyújtózkodni, nem hagyta abba. Egyszer csak kiért a levegőre. Csakhogy a levegő nagyon hideg volt. A levélke csak úgy remegett. Potty éppen akkor lépett ki a tölgyfaházikó ajtaján, kezében egy jókora földimogyoróval.

– Hát ez meg hogy kerül ide? – nézett csodálkozva a levélkére. – Hiszen nagyon korán van még!

Átszaladt a tisztás túloldalára a földimogyoróval – hajnalban nagyon éhesen szólongatták egymást a kismadarak –, de ugyancsak igyekezett vissza a jó meleg odúba, mert az északi szél majd’ levitte a sapkáját. A szél kemény fagyot is hozott magával. Másnap reggel a levélke megbarnulva feküdt a földön.

– Nem értem – csóválta a fejét Potty. Elindult a föld alatti járatokban, és rögtön a tölgyfaházikó előtt megtalálta a virághagymát. Ott didergett benne egy iciri-piciri manócska.

– Te ébresztetted föl a virágot? – kérdezte tőle.

– Te keltettél föl? – kérdezte ugyanakkor a virággyermek.

– Dehogyis! Fönt még nagyon hideg van – rázta a fejét Potty.

Ebben a pillanatban érkezett meg Pitty. A futástól egészen félrecsúszott a fején a sapka.

– Képzeld, Potty, milyen vicces! Úgy látszik, nem csak az emberek gyerekeit kell tanítani! Képzeld, láttam egy megfagyott levelet a hó fölött! Hát a virággyermekek nem tudják, hogy mikor kell fölébredniük?

– Szóval nem az ürge futott, hanem te! Én meg azt gondoltam, hogy tavasz van! – kiáltott az iciri-piciri manócska.

Na, kiderült egyszerre minden. Pitty lehajtotta a fejét.

– Ne haragudj, nem figyeltem. Csak olyan jó kedvem volt, muszáj volt kiszaladgálnom magamat! Mi lesz most?

– Azon az egy levélkén már nem lehet segíteni – sóhajtott Potty. – De talán próbálj még szunyókálni egy kicsit – mondta a virággyermeknek. Hátha később mégiscsak ki tud virítani a virágod.

– Az nagyon jó lenne – bólogatott a manócska. ­– Különben hol találna lakást a virágtündér?

Az iciri-piciri manócska összekucorodott, és behunyta a szemét. Pitty azonban mindenképpen jóvá akarta tenni, hogy megzavarta az álmát. Különös gonddal vigyázott hetekig a föld alatt alvó virághagymában szunnyadó manócskára. Amikor már tényleg egyre melegebben sütött a Nap, a napsugarak megcirógatták a virághagymát, és Pitty óvatosan ébresztgetni kezdte a manócskát. A virág másodszor is nekiindult. Nemsokára hat halványsárga szirom bomlott ki a tölgyfaodú előtt. De nem ám csak ott! Egyre-másra bújtak ki a virágok a föld alól; nemsokára az egész tisztás tele volt a halványsárga virágokkal.

Pitty és Potty éppen hazaért a tisztásról, amikor ismerős hangokat hallottak: egy felnőtt, és két gyerek tartott arra.

– Meg se ismeritek, ugye? Itt raktuk ki télen a madáretetőket.

– Megnézem! – szaladt volna a fiúcska.

Pittynek elállt a lélegzete. Mi lesz az ő nagy nehezen megmaradt virágjával? És a többivel?

Ám a felnőtt megállította a fiúcskát:

– Nézd, mennyi szép virág! Erre nem léphetünk rá! Majd egy jó hónap múlva újra eljövünk erre.

Pitty megkönnyebbülten sóhajtott, és indult, hogy megnézze: fölébredt-e már a hóvirág manócskája.

 

 

 

 

Oldal: Mesealbum
Harmatcsepp Családi Napközi - © 2008 - 2024 - harmatcsepp.hupont.hu

A HuPont.hu az ingyen weblap készítés központja, és talán a legjobb. Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat